2.évad. 5.rész. - Fontos emlék.

Egyre kevesebb komment érkezik. Ennek biztos meg van az oka, bár engem kicsit elszomorít, hogy a 78 rendszere olvasóból 5 ember hagy nyomot maga után.

Örülnék, ha bővebben kifejetené minden olvasó itt, kommentben a véleményét, hogy érdemes-e folytatnom, vagy töröljem a második évadot és hagyjam lezárva a történetet egy évaddal.

Harry távozása után ismét felnyitottam a naplót, s faltam a sorokat, mondatokat, betűket. Képtelen voltam abbahagyni, hiszen annyit kérdés kavargott a fejemben, s mindre a naplóban volt a válasz.

Már három napja nem írtam semmit, most viszont le kell írnom egy igen fontos emlékemet. Sajnálom, hogy ugrálok az időben, nem áll szándékomban összezavarni téged, sőt, valószínű, hogy semmi értelme leírnom, de ma eszembe jutott és jót nevettem rajta apáddal. Ja, hogy mit akarok leírni? Azt a napot, amikor elmondtam neki, hogy gyermeket várok. Az egészben az volt a furcsa, hogy egy hatalmas vitánk ért véget, azzal, hogy a semmiből kimondtam két apró szót. De ne rohanjunk annyira, kezdjük az elején.

Sosem tudnám elfelejteni azt a napot. Minden egyes pillanatára emlékszem. A vitánk oka az volt, hogy apád megint nagyon késő ért haza. Nem volt ittas állapotban, de teljesen józannak sem lehetett őt mondani. Tisztában volt a cselekedeteivel, mégsem volt biztos az ítélőképessége. Mégis, amikor szemben állt velem, üveges tekintete azonnal kitisztult, és elméjét sem borította tovább a köd, melyet az alkohol okozott. 

Szóról-szóra, pontosan fogom felidézni neked az egész veszekedésünket, hogy értelmet nyerjen, miért is tölt be fontos szerepet mindannyiunk életében.

* -Nem hiszem el, hogy megint éjjel találsz haza, Zayn! Nem folytathatod így! - hangom megemelkedett. Magam sem tudom hogyan, de erős voltam.

-Jesszus asszony. Hagyjál már békén, fáradt vagyok! - lesajnáló hangsúllyal köpte a szavakat.

-Persze. Hát persze, hogy fáradt vagy! Menj, nyugodtan, aludj! Pihenj csak! De ne lepődj meg, ha egyedül ébredsz. - szemeim könnybe lábadtak.

-Mi van? - arca elfehéredett, hangja elhalkult. Meglepődött kijelentésemen. Óvatosan a nappaliban heverő bőröndöm felé mutattam, jelezve, hogy menni készülök. - Nem hagyhatsz el. - bökte ki végül. Valami ott bujkált a hangjában. Talán a rettegés..

-Egyszer már megtettem, emlékszel? Kibírom még egyszer. - emlékeztettem őt Perriere.

-Az egy hatalmas hiba volt részemről. - lesütötte szemeit.

-És honnan tudjam, hogy nem követed el még egyszer? A bizalmammal játszol, amit nehezen szereztél vissza. Miért akarod megint elveszíteni? - könnyeim szabad utat jártak és eláztatták az arcom.

-Miért veszíteném el? 

-Honnan tudjam, hogy mit csinálsz és kivel vagy, amikor hajnalban jössz haza részegen? Elegem van, Zayn! Elmegyek. Én így nem vagyok képes gyermeket nevelni. - utolsó szavaim suttogva ejtettem ki.

-Hogy? - a meglepettség tükröződött arcán.

-Nem tudok kételyek között élni. Elmegyek. - ismételtem meg egyszavas mondatom.

-Nem, nem az. Utána. - értetlen arckifejezése nagyon aranyos volt, de erősnek kellet maradnom.

-Terhes vagyok. - zokogásom utat tört magának, miközben felkaptam a bőröndöm. 

Mozdulatlanul állt és bámult maga elé. Nem tett semmit, csak állt ott, mintha teste kővé dermedt volna. Amikor kattant a zár és nyitottam volna az ajtót odarohant, megragadta a karom és visszarántott magához, hogy ajkait az enyéimre tapassza. Nem ellenkeztem, de nem is viszonoztam csókját.

-Megváltozom. Mintaapa leszek, csak kérlek, ne hagyj el! Mindennél jobban szeretlek, Alex. Mindenre emlékszem. A napra, amikor elhagytál. A napra, mikor búcsúszavaid tőrként döfték át a szívem. Perrie egy nagyon szerencsés lány. - Halkan ejtetted ki a betűket, melyek szavakat alkottak, mégis mindet hallottam. Emlékszem, hogy mennyit szenvedtünk. Emlékszem, hogy amikor készen álltál, én megint elszúrtam. Emlékszem, hogy mennyit küzdöttem. Emlékszem, hogy kezet emeltem rád. Emlékszem, hogy féltél tőlem. Emlékszem, hogy mennyi időbe telt, mire újra az enyémmé váltál. Emlékszem a napra, mikor újra tudtál bízni. Szeretlek és az életem üres nélküled.

-Esküdj! - zokogtam - Esküdj, hogy nem csaltál meg.

-Esküszöm. Mindenre, ami él és mozog. Nem. Csaltalak. Meg. - utolsó szavait tagoltan közölte velem.

Szorosan karjaim közé öleltem, és nem engedtem. Abban a pillanatban Betty lépkedett le a lépcsőn, mögötte Harry érkezett közénk.

-Hát ti? - kérdezte álmos fejjel.

-Gyermeket várunk. - mosolyodtam el.

Azt hiszem apádban csak ekkor tudatosult a gondolat, hogy ő bizony apa lesz. Pánikrohama szórakoztató volt.

-Harry! Te jó Isten! Harry! Vásárolnunk kell. Kék babaholmik, rózsaszín babaholmik. Mi lesz ha ikrek lesznek? Akkor kétszer annyi kell! Mit kell ilyenkor tenni? Harry! Te már átestél ezen! Milyen dolgok kellenek? - körbe-körbe rohangált, miközben a fejét fogta - És ha nem fogja szeretni a kéket? Akkor legyen zöld! De ha lány lesz? Akkor lila. Vagy nem. Babaszoba is kell. Bővítenünk kell a házat! Harry! Gyere már! Istenem, miért nem szóltál hamarabb? - fordult felém - Ki tudja mennyi időm van. Akár melyik pillanatban kipottyanhat belőled a kis Zayn vagy kis Alex, de te most szólsz? Az utolsó pillanatban? Gyerünk, menjünk! Rengeteg dolog kell!

-Zayn! Van még nyolc hónapod. - nevettem el magam.

Hirtelen megállt, mosolya az arcára fagyott. Úgy tűnt, kicsit megnyugodott. Vett egy mély levegőt, majd odalépkedett hozzám, s szorosan megölelt. *

Sok mindent megtudtál most a múltunkról, de a legfontosabb mégis az, hogy apád ezek után tényleg megváltozott. Ma pedig, amikor jót nevettünk az egészen, csak ennyit mondott nekem:

-Lehet, hogy nem vagyok egy mintaapa, de igyekszem. Életem legszebb éveit tudom magam mögött.  Rengeteg hibát vétettem az életben, de mindből tanultam. És a legszebb az egészben az, van egy csodálatos feleségem és egy csodálatos lányom. És így kerek az én történetem.